A mai bejegyzésben Mária biciklis élettörténetét olvashatjuk. Ha neked is van bicajos élményed, írd meg nekünk!

 

Nekem nem volt kisbiciklim, az óvodában tanultam meg bringázni. Az első igazi bicajos élményem elsős koromban volt. Lehet, hogy mostanság ezt nem tartják éppen biztonságos módszernek, de így történt: Anyám felültetett a saját biciklijére, persze kellőképpen leengedve az ülést, és megadta a kezdősebességet. Aztán odakiabált a pár házzal odébb lakó ismerős néninek, aki éppen a kapuja előtt állt, hogy fogjon meg, ha odaértem. Nekem nem volt más dolgom, mint tekerni. Hamar megtanultam.

 

 

Ötödiktől bicajjal jártam a két kilométerre levő iskolába. A barátnőmmel télen-nyáron a kétkerekűn ültünk; ha a csúszós úton elestünk, akkor felkeltünk és mentünk tovább.  (Persze ezt ma már nem vállalnám be!)

 

 

Egy kis faluban, Magyarlakon és környékén sok évvel ezelőtt más balesetveszélyes helyzet kevés adódott. Így már egész korán egyedül is mehettünk az öcsémmel a rokonokhoz a 6 km-re levő Vasszentmihályra.

 

Az ott lakó nagynéném egyébként csaknem 80 évesen még mindig biciklivel jön hozzánk látogatóba!

 

 

 

 

 

 

 

Sokat túráztunk. Nyolcadikban pl. az Őrségben voltunk, elmentünk egészen Velemérig, ami csaknem 100 km oda-vissza. Azon a nyáron barátnőmmel megismételtük a túrát, igaz, csak fele távval, Őriszentpéterig. Pedagógusként a nyolcadikos osztályommal is biciklitúrára mentünk (Vadása-tó – Őrség).

 

 

A mostani járgányomat egyébként 1986. június 12-én vettem: egy teljesen hétköznapi, piros színű Csepel. Nincs rajta váltó, de még mindig nagyon jól szalad. Az „extrái” az évek során változtak. Először hátsó kosarat kapott.

Amikor a lányom pár hónapos volt, kormányra akasztható kis ülésben utazott. (Egész fiatalon hozzászokott a kerékpárhoz!)

 

 

 

 

Aztán emelkedett a járgány komfortfokozata: az öcsém felszerelt egy biztonsági gyerekülést a hátsó csomagtartóra.

 

Pár évig használtam, hol gyereket, hol csomagot szállítottam benne. Aztán a lányom is megtanult bicajozni, és külön kétkerekűn jártunk Szentgotthárdról Magyarlakra, hetente kétszer is.

Ő is szeret bicajozni, bár az ő MTB-je, hiába fiatalabb, nyomába se érhet az én paripámnak. Sőt Paripámnak! Gyerekülés helyett azóta elöl-hátul kosár a fő tartozék. Többnyire tele is van, sőt néha utánfutó is elkelne!

 

Amikor egy ideig Zánkán dolgoztam (még Balatoni Úttörőváros és Balatoni Gyermekközpont volt a neve), akkor is vittem magammal a jószágot.

Használtam is, sőt izgalmas kalandom is volt a társaságában. Egyszer tettem egy nagy kört: Zánka – Révfülöp –  Kővágóőrs – Köveskál – Zánka.

A táborba hátulról, a kerítés résén keresztül toltam be a bringát. Egyszer csak nagy zörgést hallottam.

 

Megzavartam egy vaddisznó pihenését! Szerencse, hogy ő is megijedt, és nem felém szaladt.

 

 

Amióta Szentgotthárdon dolgozom és lakom, naponta ülök a bringára. Azzal teszem meg az utat a házunktól a kollégiumig. Manapság sokkal veszélyesebb a városban bringázni. A kerékpárút se sokat segít ezen: azt kéne naponta többször végigkergetni rajta, aki így tervezte meg!

(És a bicajosok egy részét is Kresz-vizsgára kötelezném, mert fogalmuk sincs a helyes közlekedésről. Nem beszélve a sok gyalogosról, főleg a külföldiekről, akik a járda helyett a kerékpárutat foglalják el.) Csak akkor nem ülök biciklire, ha csúszik az út, vagy nagyon esik. Enyhe zápor nem lehet kizáró ok. Nyáron most is túrázunk, hol a lányommal, hol a barátnőmmel, az elmúlt években többször is átkerekeztünk Ausztriába.

 

A BAM-ról pár éve olvastam. Azzal, hogy csatlakoztam, csak „nevet adtam a gyereknek”. Az életemen nem változtatott, hiszen eddig is erről szólt: biciklivel a munkába! Persze a programot szoktam népszerűsíteni, a tanítványaimat gyakran biztatom a kerekezésre.

 

Van is nálunk a kollégiumban jó néhány bicikli, amiket a gyerekek használhatnak.

Ők egyébként sokszor leszólják az én járgányomat, hogy milyen öreg és ócska.

Azt szoktam mondani, hogy simán lehagyom őket vele: hiába 27 éves, attól még kiválóan megy!

Sőt a számzáras lakatja is legalább 20 éves! Egyébként meg „eszmei értéke” van!

 

 

Polgár Mária