Elég rossz érzés, amikor az emberrel szembejön az utcán a két és fél éve ellopott biciklije. Evelin történetét tesszük ma közzé.
Tulajdonképpen nem is szembejött, hanem szomorúan pihent a sarki kocsma előtt a decemberi csöpögő esőben. Még csak le sem volt láncolva.
Mit sem törődve az autóban mellettem szüttyögő gyerekkel (akivel épp az orvoshoz tartottunk), artikulálatlan kiáltás hagyta el a számat, midőn férjem tudtára hoztam felfedezésemet. Férj visszatolatott, bánatosan megszemléltem hát Őt.
Előjöttek a régi szép emlékek. Saját pénzemből vettem az egyetem első évében, gyerekkorom óta nem volt biciklim. Szép piros Merida, a piros pedál nem ám szériatartozék, külön fizettem érte! Több ízben próbálták ellopni tőlem, pedig nem egy vagyont érő darab, negyvenért vettem újonnan, mert már csak ez árválkodott a boltban az előző évi kollekcióból, nagyon rá akarták már sózni valakire. Én meg pont ilyenre vágytam.
Közelebb lopakodtam. Még megvannak a 2007-es Critical Mass-es matricáim…
A bíróságon bizonyíték lenne-e vajon ez az én javamra a kocsmából kibömbölő (“Nem nyúlsz hozzá a biciklimhez vazze!”) nagytestű férfival szemben, hogy testalkatomból és életvitelemből kifolyólag talán mégiscsak én ragasztottam rá a limitált szériás critical miss-t (bicóját a magasba tartó kislány) a női vázas piros biciklimre és nem az a tag, aki karácsony negyednapján fél délelőttjét a késdobálóban tölti, majd felpattan a legmagasabb fokozatra állított ülésre és elkerekezik a piacra kenyérért, amit gondosan rászorít a mind színében, mind anyagában környezetidegen utólagosan felapplikált csomagtartóra.
Még a kilométeróra is ugyanaz, a markolatot cserélték le a kormányon, az bizony mindig lejött, én is épp akartam újat venni rá…
A kerékpárt amúgy a testvérem biciklitárolójából lopták el, tizenvalahány kilométerre tőlünk.
Mennyi az esélye annak, hogy két és fél évvel később a házunktól hatszáz méterre botlok bele újra? Elég rossz érzés ez.
Goszták Evelin
