Akik kételkednek abban, hogy a sport nem okoz örömet, azoknak álljon itt egy pozitív példa: László története követezik.

 

Kedves BAM!

 

Meg szeretném osztani veletek az én munkába illetve egyetemre bringázásom történetét. Az egész még 2010-ben kezdődött Debrecenben, mikor egy gyönyörű, nyári napsütéses napon láttam, hogy egyik ismerősöm bringával gurult be az egyetemre. Akkor és ott (feltehetően a jó idő és az adott helyzet miatt is) eldöntöttem: márpedig én bicajjal fogok szeptembertől bejárni. Na onnantól aztán nem volt megállás. Lassan már a WC-re is azzal mentem. 😀

A BAM kezdeményezés csak fél évvel utána jutott el hozzám de azután szorgosan jegyeztem a kilométereket. Napi 12, vagy esetenként 24 kilométer ha észrevétlenül is, de rendesen formába hozott. Manapság már 80-100 km-nyi túra se kottyan meg. Két évnyi debreceni tekerés után, végzettként visszajöttem Pestre és munkába járáshoz – amint sikerült találnom egy albérletet a második hónaptól –  már ki is néztem egy gyönyörű országútit magamnak és azzal faltam a kilométereket. Az utolsó (és nekem az első) budapesti Critical Mass-re is már 1 hete vágtam a centit. 🙂 Az utóbbi 1-2 évben rájöttem, hogy míg másnak a csokoládé szabadít fel boldogsághormont, addig nálam a biciklizés.

Manapság már el se tudnám nélküle képzelni az életem.

Remélem a jövendőbeli páromat is két keréken ismerhetem meg. 😀

 

Üdv. Kovács László