Köszönjük a történeteket, amiket küldtök nekünk!
A sok szép és kedves történetet olvasva megállás nélkül mosolygunk, néha elképedünk, néha pedig együtt lelkesedünk az íróval, vagy épp egyetértünk, ahogy most Kori bácsival. Tényleg jó lenne, ha a biciklisek üdvözölnék egymást, akár csak egy biccentéssel.

Ha Te is szeretnéd megosztani saját történeted, írd meg nekünk!

 

Az általam őrzött elismerő oklevelek közül 2009. májusi keltezésű a legrégebbi, ezek szerint ötödik éve veszek részt a „Bringázz a munkába!” kampányban.
Naponta, Újpestről a Kodály Köröndig teljesítem a mintegy 10 kilométeres távot, kényelmesen hajtva kb. 50 perc alatt, s mire éppen elfáradnék, meg is érkezem a munkahelyemre. Azt nem mondanám, hogy tömegesen követték volna a melóhelyemen a példámat, de azért lassan emelkedik a kerékpárral munkába járók száma.

Visszatekintve az eltelt időre, nézetem szerint mindenképpen pozitív változások történtek. Kezdetekben az utamon még nagyon magányosan tekertem, ma már egyértelműen egyre többen jönnek velem szemben, és egyre többen előznek is meg.
Korábban tömegközlekedéssel jártam munkába, ezt váltottam ki a kerékpárral. Persze, azért most is van bérletem és személygépkocsim is. Autóban ülve azonban maximális toleranciára törekszem a biciklisekkel szemben, ami néha – különösen a biciklis futárok esetében – nem könnyű…

Az a jó, hogy végig bringaúton közlekedem, ami – keskeny is, a térkő miatt sok helyen rázós is.
Az eltelt hosszú idő alatt volt néhány emlékezetes esésem is: egyszer az Újpesti Erőmű melletti vonatsín tréfált meg. Furcsa volt szemmagasságból szemlélni a hangyákat, és konstatálni igen, ez bizony veled történt (nem mással), nincs mese, elvágódtál, Kori bácsi.
Másodszor egy hétvégi kirándulás során Vác előtt egy meredek lejtőn szembesültem azzal, milyen az, ha túl gyorsan hajtunk rá a bicikliúton elhelyezett fekvőrendőrre. Ki volt táblázva ugyan, de mire értelmeztem a KRESZ-táblát, már repültem az árok felé… Kelj fel, és járj, illetve tekerj tovább!

Sokat gondolkodom azon, hogy a bicikliseknek is – a motorosokhoz hasonlóan – üdvözölniük kellene egymást a kerékpárúton. A kormány elengedését mindenesetre még félkézzel is túl balesetveszélyesnek tartom, de mi lenne, ha mindenki fejjel biccentene a szembejövőnek? Butaság? Persze, ha már annyian leszünk az úton, hogy folyamatosan bólogatni kell, (mint Trabant hátuljában a műszőrme kiskutya), akkor ez már elhagyható. Ettől azért még nem kell félni, de jó lenne, ha mi lennénk a „drótszamaras nemzet”!

Amíg az időjárás engedi, mindenképpen szeretnék bringával közlekedni.
Hogy miért jó? A költői kérdésre csak közhelyekkel tudok válaszolni. Az ember érzi az illatokat (szagokat), a haja lobog a szélben és fölveszi a harcot a kilókkal szemben. Mióta bringázom háromszor jobb az étvágyam…

Az útjaim során egyszer mellém került egy ősz, borostás úr, meglehetősen szakadt, kontrás bringával. Sejtettem, hogy valahonnan ismerős, most már tudom, hogy ő László János, a Magyar Kerékpárosklub elnöke. Őt ezúton is üdvözlöm!

Ábel Kornél